Esküvői idézetek

A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyûlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.

Csókot, csókra adjon aki hû nem állnok, Aki büszke arra, hogy mellett állok, Aki míg én alszom õrködik könnyezve, És ha ébren vagok kacagó a kedve.

Friss daloló szerelemmel elõdbe Vonszolom ifjú szívem s kacagok - Öltsd a karomba, hej, öltsd a karod, Shagyd a kezed a kezembe örökre.

Jó érezni, hogy szeretlek. Nagyon és egyre jobban. Ott bujkálni két szemedben, Rejtõzködni mosolyodban. Érezni, hogy szemeid már szemeimben élnek és néznek, S érezni azt, ha szép, veled szép És csak veled teljes az élet.

Lehet, hogy gyenge még a hangunk lehet, hogy léptünk még bizonytalan, de indulunk a szépet, jót akarjuk, érezzük, hogy hitünknek szárnya van.

Egy mosolygásod volt csak minden, de nekem elég volt egészen, és én úgy õrzöm e mosolygást, miként a napsugárt a tenger.

Hittel és emberséggel, Elsõ te, kit vállalok, Kit szívvel, szóval vallak, És álomba se csallak. Kit bántani nem hagynék, Kiért tán ölni tudnék, Te édes-kedves társam, Miféle szerzõdés ez? Micsoda Isten írta, Mikor szívünkbe írta?

Kit szeressek, ha nem téged.

Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék. Osztódom én, osztódol te. Só vagy az én kenyeremben, mosoly vagy a bajuszomon, könny vagyok a két szemedben. Köt a véred, köt a vérem: szeretõm vagy és testvérem. Köt a vérem, köt a véred: szeretõd vagyok s testvéred. Szellõm vagy, ki megsimogatsz, viharom, ki szerteszaggatsz, szellõd vagyok, ki simogat, viharod, ki szétszaggatlak. Ha nem volnék, te sem volnál, én sem volnék, ha nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, s búvunk egymás árnyékába.

Tégy örökké boldoggá engemet, neked adom tiszta lelkemet. Légy hozzám kedves és türelmes, mert együtt élni csak így érdemes.

Semmi sem édesebb a szeretetnél, semmi sem erõsebb, semmi sem magasabb, tágasabb, semmi sem kedvesebb, tökéletesebb és jobb az égen és a földön.

Én már sehol se vagyok. Én te vagyok.

Minden parázs hideg hamu, minden szó néma tátogás. Nem kellenek szavak, elég egy összevillanás. Még az se kell, elég ha vagy.

Te vagy a lélegzet s minden szívdobbanás Te vagy a születõ gondolat, A magamba zárt vallomás Te vagy a vágy, ami ébren tartja az álmokat. S ami nem én vagyok, Minden más is te vagy!

Szeretlek, ahogy se földön, sem mennyországban nem szeretnek. Halandó vagyok, húsból, vérbõl, fölfbõl származó, földbe menõ. De halhatatlan az én szeretetem, mert földben gyökerezik, és lefoszlott róla minden földi nehézség mégis.

Már néha gondolok a szerelemre. Milyen lehet - én Istenem - milyen? Találkoztam tán véle messze-messze, Valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengõ. A lelke párna, puha selyemkendõ. És míg a többiek bután nevetnek, Virágokat hoz majd a kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. Fájó fejemre hûs borogatást rak. És kacagása hegedû-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó. Az éjbe nézõ. Fáradt. Enyhe. Csöndes. Csak széttekint, és a szobánkba csönd lesz...

Nem érti szív, nem érti elme sem, hogy mint szeretlek, szerelmesem.

A játszótársam, mondd akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált.

Akit párodul melléd rendelt az ég, Becsüld meg, szorítsd meg kezét, És ha minden álmod valósággá válik, Akkor se feledd, légy hû mindhalálig!

Az igazi remekmû néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a mûvész már nem tud mûvén segíteni; az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.

Soha ne félj kimondani azt, amirõl egész lelkeddel tudod, hogy igaz.

Épp oly voltam én is, mint a többi lány, mint a tarka réten egy aprócska virág. mint egy kicsiny madár a hatalmas égen, mint egyetlen csepp az élet tengerében. Most én vagyok a nap egyetlen sugara, én vagyok az égbolt egyetlen madara. Köszönöm Drágám, hogy egyetlenné tettél, és hogy a mindenem, az életem lettél.

Tavasszal téged látlak a nyíló virág pompájában, mely természetes, csodálatos, bódítóan illatozó varázslatos, mint Te vagy! Nyáron téged látlak az ég vakító kékjében, a ragyogó napsütésben, éltet adó melegében, sugárzó, mint Te vagy! Õsszel téged látlak a pihenni késülõ tájban, mely színes, kedves, elbûvölõ, szemet, lelket melengetõ békés, szelíd, mint Te vagy! Télen téged látlak, minden jégkristály tükrében, minden lehulló pihében, minden fehér ragyogásban, mely oly tiszta, mint Te vagy! Mert én csak téged látlak, akár tél van, akár nyár van, Te vagy nekem mindaz, ami éltet, s kimondhatom, amit érzek: Nagyon szeretlek téged!

Köszönöm, hogy te vagy. Az órát köszönöm, amelyben fényt nyert e világtalan világ, Köszönöm, hogy kezed kinyújtottad felém, S árnyául elfogadtál sugárzó életednek.

De most megjártad, kedves, most az egyszer. Ezüsthálóval foglak, nem menekszel A csillagos ég hálójába foglak, nekem fogadsz szót, meg a csillagoknak. Az volt a veszted, mindakettõnk veszte, az a csillagos júniusi este? Csak a csillagok voltak és mi ketten! A csillagok közt szálltunk! És ijedten és görcsösen fogtuk egymás kezét.

Nem az a szerelem tesz boldoggá bennünket, amit kapunk, hanem amit adunk.

Élve, remélve több fényt hívjunk tavaszi örvényt zúzmarás téli fákra, s erre a nagy világra. A legszebb dal felszálljon, emberben vérré váljon, legyen a szívek táján örökös tûzszivárvány.

- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

De ha egymásra néznek megszépülnek, ez az õ nagy titkuk és varázslatuk.

Ölelj át két karoddal, E világban nélküled eltévedek. Szeress, óvj,bátoríts hiteddel S örökké veled leszek.

Megtaláltalak, fogom a kezed, Nem ûz el már semmilyen rettenet. S mint ahogyan két kéz fonódik össze, Együtt vagyunk, s maradunk egymással örökre.

Megcélozni a legszebb álmot, komolyan venni a világot, mindig szeretni és remélni, úgy érdemes a földöm élni.

Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek csupán tiszta szív és sok, sok szeretet.

Amióta szerelembe estem, Igazán, hogy féleszû vagyok, Szembekötõsdit játszanak fejemben S falnak mennek a gondolatok.

Fa leszek, ha fának vagy virága. ha harmat vagy: én virág leszek. harmat leszek, ha te napsugár vag, csak hogy lényink egyesüljenek. Ha, leányka, te vagy a mennyország: akkor én csillaggá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: hogy egyesüljünk, én elkárhozom.

Ha volnék világlátó nap: Ott hagynám az eget, S a nagyvilág helyett nem néznék Mást, mint szemeidet!

Hazugság, mit tartanak közönségesen, hogy házasságban megszûnik a szerelem!

Szeretem a mosolyod S könnyeid egyaránt, Szeretem erényid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Amint embernek csak Szeretni lehet.

Ím szerelmem ekkép változik, de soha meg nem szûnik mindig él, S nem gyöngül, ha néha szelídebb is... Gyakran csendes a folyó, de mély!

Az elsõ szerelem visszavezeti a szívet eredeti ártatlanságához; ekkor láthatni, mily tisztán került ki a lélek az Isten kezébõl.

Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szívednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt, Szeretem erényeid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Amint embernek csak Szeretnie lehet. Kívüled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövõdöl minden Gondolatomon át, Te vagy érzeményem Mind alva, mind ébren, Te hangzol szívemnek Minden verésében, Lemondanék minden Dicsõségrül érted, S megszereznék érted Minden dicsõséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert amit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat, Mely kicsiny ne lenne Éretted hogyha te Örömet lelsz benne, S nincs csekélység, ami Gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod Annak veszteségét. Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Sohasem szeretett! Oly nagyon szeretlek, Hogy majd belehalok, Egy személyben minden De mindened vagyok. Szeretlek szívemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos, Õrült szerelemmel! És ha mindezért jár Díj avvagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedül csak téged, A dicséretet és Díjat te érdemled, Mert tõled tanultam Én e nagy szerelmet!

A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fû. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerûen az, hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot.

A tengerpartot járó kisgyerek mindig talál a kavicsok közt egyre, mely mindöröktõl fogva az övé és soha, senki másé nem is lenne.

Mert kell valaki, akihez beszélsz, Mert kell egy másik, mások ellen, Ne áltasd magad, ennyi az egész, De ez eltéphetetlen.

Én én vagyok magamnak s néked én te vagyok, a te én vagy magadnak, két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalod.

Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon Átesem.

Szép, mint a fény és oly szép, mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék.

Nálad kívül nincsen semmi én örömem, veled vagyok, szívem, én gyönyörûségem.

Bizony mondom, elmúlik e világ. És bizony mondom, megmaradok én. S bizony, ha két szív egy ütemre dobban, Az egy-ütemben ott dobbanok én.

Egyetlen szív kell csak nekem, egy messzirõl dobbanó néma jel. Egyetlen szó: egy halk igen, amit egy magányos csillag üzen.